„Egy magát komolyan vevő történész nem adhatja alább a lehetetlennél”

1919Fodor Pál köszöntőbeszéde a „…minden édenek neve vad poklokat büvöl”. A Magyarországi Tanácsköztársaság című konferencián az Országház Főrendiházi üléstermében, 2019. szeptember 11-én.

Tisztelt Főigazgató Úr, Igazgató úr, Hölgyeim és Uraim!

Az MTA BTK nevében tisztelettel köszöntöm önöket a Magyarországi Tanácsköztársaságnak szentelt kétnapos konferenciánkon. Engedjék meg, hogy rövid beszédemben arról szóljak, miért tartom fontosnak a mai és a hasonló évfordulós konferenciákat.

Hadd kezdjem azzal: mélyen egyetértek John Lukáccsal és másokkal abban, hogy 1918–19 a magyar történelem mélypontja. Jobban mondva: egyik mélypontja – mondjuk 1944–45-el, 1948-al vagy éppen 1956–61-el egyetemben. Sok honfitársamhoz hasonlóan úgy vagyok ezekkel az eseményekkel, hogy legszívesebben félretolnám őket, és vidámabb vagy felemelőbb korszakokkal foglalkoznék. Nekem ráadásul az átlagosnál is nagyobb lelki terhet jelent e 20. századi nemzeti katasztrófákról szólnom, hiszen saját érdeklődésem és napi munkám szintén nemzeti katasztrófákhoz köt, csakhogy korábbiakhoz: Mohácshoz, Szigetvárhoz, Várnához vagy Rigómezőhöz. Néha megkérdezem magamtól: meddig maradhat ép lelkületű az az ember, aki napi tizenöt órában ilyen témákat kutat, vagy ezekről olvas?

De hiába akarnék vagy akarnánk szabadulni még az emlékétől is e fájdalmas, gyásszal teli fordulópontoknak, egyszerűen nem tehetjük, mert nem engednek el bennünket. Újra és újra arra ítéltetünk, hogy megvizsgáljuk történelmünk tragikus mélypontjait. Egyrészt azért, mert – ahogy azt Wolfgang Schievelbusch a vereség kultúrájáról szóló híres munkájában megfogalmazta – épp a vereségekből tanulhatunk a legtöbbet, ha okosan dolgozzuk fel őket. Másrészt meg azért, mert az események utóélete, a későbbi sokféle, politikailag és ideológiailag vezérelt emlékezet(politika) annyi réteget rakott rájuk, annyi eltérő jelentéssel ruházta fel őket, annyiféle célra használta fel őket, hogy az akkori eleven történelem, a döntéseket meghozó akkori személyiségek, az adott pillanat még sokfelé nyitott lehetőségei teljesen eltűnnek vagy merev kánonokba rendeződnek. Igen tanulságos és sokaknak ajánlható olvasmány Bartha Ákos intézeti kollégám életrajza Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Azért hozom itt szóba, mert nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy az utókor a maga szükségletei szerint olyan hőst faragott belőle, akinek vajmi kevés köze van a maga vágyvezérelt elképzeléseit megvalósítani próbáló, hús-vér emberhez. Ugyanez történt az 1918-as összeomlás és forradalom történetével is, ahogy azt az Elátkozott köztársaság című, remek könyvében Hatos Pál irodalmi erővel megmutatja. A nemzeti emlékezet főbb kánonjai (a jobboldali, amely mindenért, így Trianonért is Károlyit és az őszirózsás forradalmat tette felelőssé, aztán a baloldali, amelyik szerint senki sem menthette volna meg a régi Magyarországot) jórészt elfedték azt a borzalmas, de mozgalmas, sokszínű, naponta sorskérdéseket fölvető őszt, amelynek során szinte senki sem az volt, ahogy tudni véltük, vagy ahogy utólag tanultuk, vagy ahogy a szívünknek kedvesebb kánon sugallta. Magam sem tudtam, hogy a köztársaságinak hitt Károlyi volt a királyság egyik utolsó védelmezője, akit Bécsben is ultranacionalistának tartottak, hogy a most ismét piedesztálra állított Tisza István hibát hibára halmozott élete utolsó heteiben, s hogy Márai Sándortól Szabó Dezsőn át a konferenciánk címeként használt metafora szerzőjéig, Babits Mihályig, mennyi kiváló magyar lett kommunista vagy üdvözölte a forradalmat (köztük Hóman Bálint), amíg rá nem ébredt, milyen is a bolsevista kommunizmus, amikor hatalomra jut.

Így vagyunk tehát a Tanácsköztársasággal, a kommünnel is. Nagyon sokan kivételes eseménynek, a magyar történelem példátlan kisiklásának tartják, a magyar világtól idegen jelenségnek. Az utóbbi tétel lett Tormay Cécile a két háború között szinte nemzeti bibliának számító Bujdosó könyvének alapgondolata, egytényezős magyarázata. Egy dologban magam is menthetetlennek és kivételesnek gondolom a vörösök uralmát: Magyarországra valóban ők hozták be a politikai kérdések rendezésének legfőbb (szerintük legitim) eszközeként a gyilkosságot, az államilag gyakorolt totális terrort. Ez annyira új és annyira döbbenetes volt még a háború borzalmain edződött magyaroknak is, hogy hamarosan minden kezdeti lelkesedés lelohadt, és a változásokat 1919 kora tavaszán még lelkesen helyeslő értelmiség nagy része szakított a forradalommal. Ez azonban nem menthet fel bennünket az alól a kötelesség alól, hogy Hatos Pál vagy Pók Attila módszerét és felfogását követve megvizsgáljuk: akkor, az adott pillanatban mit gondoltak a magyarok, miért cselekedtek úgy, ahogy, s miért gondolták olyan sokan, hogy a régi Magyarország társadalmi és politikai rendszerének pusztulnia kell, és az összeomlás káoszában új utakat kell keresni, új országot kell építeni.

 1919.1

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pár évvel ezelőtt, mikor felkérést kaptam, hogy egy első világháborús konferenciát megnyissak, a felkészülés során nagyon sok keserű felismerésre jutottam. Arra például, hogy a külső okokra, a Nyugat vagy a belső erők árulására való hivatkozás mellett végre fel kellene tenni és meg kellene válaszolni néhány alapkérdést. Például: hogy lehet az, hogy Tisza és társai, vagyis a magyar politikai elit első vonalának bukása után nem volt ütőképes második vagy harmadik vonal az országban? Hogy eshetett meg, hogy az államalkotó képességeire oly büszke magyar elit e valóban drámai helyzetben teljes csődöt mondott? Mit csináltak az előző ötven évben, hogy juthattak odáig, hogy a világban Magyarországnak szinte egyetlen szövetségese és barátja sem akadt (Törökországot leszámítva)? Hogy a válság hónapjaiban és kritikus óráiban a nagyhatalmak minden ellenségünket meghallgatták, de minket nem? Hogy a „civilizációs fölényére” oly büszke nemzetet a sorsáról döntő idegen politikusok többsége barbár jövevénynek, alkotásképtelen turáni törzsnek tekintette? Hogy eshetett ilyen messze egymástól az önképünk és a külvilág rólunk alkotott képe, s hogy nem látták elődeink ennek őrült veszélyeit? Szóval ilyen kérdéseket tettem fel magamnak, amikor újraolvasva Szekfű gyula Három nemzedékét, rájöttem, hogy nem kell felfedeznem a spanyolviaszt. Már ő pontosan diagnosztizálta, hová vezet, ha a politika a szociális és a kulturális/művelődési kérdések helyett a közjogi útvesztőkbe téved, ha az állam a közjó szolgálata, a szellemi és az anyagi építkezés helyett uralkodik, s nem az élet természetes kerete többé, hanem maga alá gyűr mindent. Idézem: „Az állam közjogi konstrukciója kísérteties erővel térdepelt rá ez erkölcsi világból való lény mellére, a közjogi pártviszályban kiszívta annak minden cselekvési energiáját, úgy hogy a valódi nemzeti szükségletek ápolás hiányában összezsugorodtak, elszáradtak. Az állam túltengett a nemzet rovására, mely utóbbinak nem sokkal több jutott egy-egy jókívánságnál…” Ebből, vagyis a társadalom szellemi kiművelésének és felemelésének elhanyagolásból és az állam túlterjeszkedéséből következett, hogy „az államhatalom tragikus széttörésekor nemzeti társadalmunk kohézió híján egyszer csak magatehetetlenül esett szét”.

Úgy hiszem, nem árt ezeket a gondolatokat újra és újra elővenni, észben tartani, hátha meg tudjuk óvni magunkat azoktól a hibáktól, vagy másként fogalmazva: legalább figyelmeztetni tudjuk magunkat azokra a hibákra, amelyeket elődeink a nagy háború előtt és 1918–19 sötét hónapjaiban elkövettek. Ezért örvendetes, hogy ebben az évben oly sokat foglalkozik a magyar szellemi élet a Tanácsköztársasággal is. A Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézete ezért kezdeményezte, hogy az Országgyűlés Hivatalával és a Veritas Intézettel együtt itt, ebben a figyelmeztetések meghallására igen alkalmas épületben, konferenciát rendezzünk erről a mai életünkre is kiható, tragikus eseményről. Köszönet az Országgyűlés Hivatalának, hogy kiváló történeti konferenciasorozatába iktatta ez a mai rendezvényt. Remélem, hogy az elhangzó előadások helyesebb önismerethez vezető gondolatokkal és ismeretekkel vérteznek fel bennünket, és ezzel hozzásegítenek a racionálisabb cselekvéshez és a közéleti vitákra való higgadtabb reagáláshoz. Tudom persze, hogy ez túl merész vagy túl naiv elvárás, de hát egy magát komolyan vevő történész nem adhatja alább a lehetetlennél.

Kívánok mindnyájuknak élvezetes konferenciát, és köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Fodor Pál

Fodor Pál könyvei

Könyvek

Szerkesztett kötetek

Kereső a cikkek címében