Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Hóvári Jánost már volt alkalmam laudálni, doktori értekezését bírálni, születésnapján köszönteni – de egyik sem fogható a mai alkalomhoz. Mit mondhat az ember öt-hat percben a barátjáról, „harcostársról”, akinek eltávozását úgy élte meg, mintha kitépték volna fél szívét, s akire gondolva – amúgy régi férfimódra – rögtön elsírja magát? Úgy döntöttem, címszavakba rendezem, amit fontosnak tartok elmondani erről nagyszerű és jó emberről.
Első szavam: távolságok. János egy kis somogyi falu szülötte, onnan indult és jutott el hihetetlen távolságokba – mind szó szerint, mind képletesen. Először Kaposvárra, aztán Budapestre, majd a világ minden részére. Annak a hagyományos, régi magyar vidéknek a küldötte, amelyik oly sok elkötelezett tehetséget adott ennek az országnak. S ne feledjük: oly korban gyűrte le ezeket a távolságokat, amikor ez a mainál ezerte nehezebb volt.
Második és harmadik szavam: küldetés és lendület. Már vásárhelyi katonáskodásunk során kitűnt: János született közéleti ember (homo politicus), mindenről van véleménye, és mindent alakítani, jobbítani próbál. Később fontos beosztásaiban is folyton ezt tette: mintha dinamit lett volna benne, nem volt megállás; hétről hétre új és új feladatokat talált ki, a vele „egyenrangú” munkatársakat is folyton dolgoztatta. Nemrégiben, amikor valami új poszttal kínált meg, kínomban azt mondtam neki: János, az égre, majd hetven évesek vagyunk, mikor állunk már meg egy pillanatra?
Negyedik szavam: sokszólamúság. Nehéz diplomáciai munkája mellett kutatott, írt, oktatott, előadott, szellemi műhelyeket hozott létre, baráti társaságokat alapított és vezetett, művészeti életet szervezett, tehetséget gondozott, népnevelt stb. Mintha két élete lett volna – de tudom, csak úgy tudta mindezt elvégezni, hogy túl keveset aludt…
Ötödik szavam: kommunkáció (zárójelben: önfejlesztés). Kevesen tudják, hogy János eleinte elég ügyetlenül fejezte ki magát mind szóban, mind írásban. Aztán egyszer csak beindult valami, és János a szó szoros értelmében szépíróvá érett. Az utóbbi években a történelmi esszéit megjelenésük előtt rendre elküldte nekem, hogy véleményezzem őket, és én egyre nagyobb bámulattal és tisztelettel néztem, hová jutott. Megfigyelhettem diplomataként is: elképesztő volt, eleven példája annak, hogy a kapcsolatteremtés és a hatékonyság nem feltétlenül vagy nem elsősorban a szavakon múlik. János egész lényével kommunikált, a legtöbb emberre (diplomatákra épp úgy, mint hölgyek többségére) elementáris hatást gyakorolt. Ezért is tudott oly sok mindent elérni, elintézni. Rövid ankarai nagykövetsége idején többet tett a török-magyar tudományos kapcsolatok fejlesztéséért, mint összes elődje együttvéve.
Hatodik szavam: oktatás. János már ifjúkorában, pécsi oktatóként eljegyezte magát a tanítással. Azt hiszem, a jó Isten igazából egyetemi professzornak teremtette. Itt sem óriási tárgyi tudása és hihetetlen memóriája játszotta a főszerepet, hanem az a személyes varázs, amely áradt belőle és minden közelébe kerülő diákot megfogott. Az a ritka képesség, amivel el tudta hitetni velük: nincs fontosabb a történelemnél. Tanítványaira soha nem sajnálta az időt. A legjobbakat még szüretre is elhozta, hogy – miként mondta – testközelből is megismerhessék „kötelező olvasmányaikat”.
Hetedik szavam: szolgálat. Mint mindenkinek, nyilván Jánosnak is voltak személyes ambíciói, de ötvenéves barátságunk alapján állíthatom, kevés általam ismert közéleti embert töltött el ennyire a szolgálat ethosza. Polifonikus cselekvésmódja nem „az ide nekem az oroszlánt is” elvéből fakadt, hanem abból, hogy látta/látnia kellett, milyen kevés elkötelezett, cselekvőképes ember mozog azokon a területeken, ahol annyi, de annyi tennivaló volna egy jobb Magyarország megteremtéséhez.
Nyolcadik szavam: (okos) hazaszeretet. Mostanában Jánossal sokszor állapítottuk meg keserűen: valószínűleg a mi generációnkkal hal ki az a fajta magyar, akinek a szülőföldhöz, a hazához és a magyar történelemhez való, hivalkodás nélküli hűség olyan, mint a levegő: nélküle rögtön megfulladnánk. Ez a hűség vezette akkor is, amikor a szigetvári és a mohácsi kutatásokat vagy a szigetvári emlékévet ösztönözte és szervezte, amikor Szigetvár és a törökök között közvetített. Ezekben az ügyekben tényleg úgy viselkedett, mintha – Petőfivel szólva – „Zrínyi Miklós unokája lett volna”. És ez hűség vezette akkor is, amikor a napi robot mellett folyamatosan kutatta, elemezte azokat az országokat és (főleg török) népeket, amelyekkel kapcsolatban állt, mert tudta, hogy úgy lehet magunkat megszerettetni velük, ha ismerjük és értjük őket. János a világban mindenfelé a magyarság legjobb arcát mutatta.
Kilencedik szavam: törökszeretet. Nem jól indult a török kapcsolatunk: 1976 augusztusában az isztambuli Bajezid-mecset előtti téren két szélhámos kicsalta János 100 német márkáját, amivel komoly veszélybe került a megélhetésünk. De aztán túltettük magunkat rajta, és az évtizedek során Jánosban is mély rokonszenv alakult ki a törökség iránt. Az ellenvetések dacára mélyen hitt a török világgal való kapcsolatok fontosságában, minden porcikájával ezek előmozdításán fáradozott, mert ezeket a magyarság világbeli helyzetének kiegyensúlyozásához nélkülözhetetlennek tartotta.
Tizedik szavam: transzfiguráció. Minden személyes baja, nyavalyája dacára János 68 évesen is az életre készült. Legalább húsz évre szóló tervekkel rendelkezett, házasodni készült, és annyi mindent akart megírni, végig vinni. Ehelyett színt váltott. Van valami borzongatóan misztikus abban, hogy átlépése az örök életbe éppen augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának napján történt, amely egy magyar–török történelmi esemény, a nándorfehérvári győzelem emlékére lett hivatalos egyházi ünneppé. Bármennyire szerette a földi életet, János valószínűleg most már azt mondja, amit annak idején Péter apostol a Tábor-hegyen: „Uram, jó nekem itt lennem”, de mi erre csak azt felelhetjük: Uram, rossz nekünk itt János nélkül. Tátongó, fekete űr maradt utána, s egyelőre nem tudjuk, hová legyünk nélküle. S nem értjük, hogy miért kellett, miért ilyen korán kellett megtörténnie e színeváltozásnak. De kik vagyunk mi, hogy kérdőre vonhassuk az Urat? Fiat voluntas tua! De sírnunk azért szabad. És szabad fájdalommal búcsúznunk tőle első munkahelyén, a Történettudományi Intézetben, és utolsó munkahelyén, a Károli Gáspár Refomátus Egyetemen. János pedig requiescat in pace!
Budapest, Farkasréti temető, 2023. október 9.